Hamupipőkének hívnak, és én vagyok az utolsó hely a hegyi tájon, ahol emberi épület állt. Mélyen elrejtőztem hűséges fajaim között... vad és mély erdők, füves határok, amelyek a nyári hónapokban anyafű, üröm és gyanta illatúak. Karcsú és magas lucfenyők ölelkezve védik a csipkebogyó bokrokat, nyáron pedig édes málna, szeder, fekete áfonya... éppen az, amitől egész nap lilává varázsolja a nyelved... a lucpalánta alá hajló finom levelekkel, minden napfény mohón néz ki.

Én is történelemmel és rejtélyekkel átitatott táj vagyok. A közeli szomszédságban, az Istenszülő ezer lépcsőfok feletti hegyének legtetején alázatosan meghajolok a zarándokhely, a hedecsi kolostor előtt. Mint szakadt gyöngylánc, sás telepedett meg hegyem gerincén, egy háborús erődítmény emléke, amely most moha és páfrány mögött rejtőzik. És még jó, hogy inkább fehér és karcsú nyírek telepedtek meg bennük, mint katonák. Egy nyaklánc, amely sokkal szebb, mint azt el tudná képzelni, a Malá Morava folyó ezüst vízesései. Szinte a küszöböm alatt forrás ömlik vad medrébe.

A hely, ahol rám találsz, bár most egy privát erdei szentélyben rejtőzik, nem régen napsütötte, a völgy másik oldalának lejtőire néző hely, mezőgazdasági hely, gyümölcsösök, kőfalak, nyüzsgő hely. élet. Kár a kilátásért, elállt a lélegzetem.

Szívesen elkísérlek végtelen sétákra hazámban, és ha a fáradtság a berkenyefák árnyékának mohos karjaiba csábít, behunyod a szemed és álmodozol, csiklandozlak egy csomó pitypanggal a hegyeden. orrát, amíg ki nem tör a nevetésből.

Hűséges társad leszek fekete kabátosban, Hamupipőke.